Ez a blog ugye azért jött létre, mert már nem élek Magyarországon,

Vajon élnék-e újra Magyarországon?

Mindenfélét lehet olvasni és hallani kis hazánkról, általában semmi pozitívat, ezek nyilván abba az irányba befolyásolnak, hogy nem szeretnék. 

Még ha hiányoznak is dolgok. Még ha hiányoznak is emberek.

Aztán hazamentem. Egy hétre, na jó, kilenc napra. Májusban.

És utána úgy éreztem, hogy nem akarok visszajönni, haza jönni. Mert otthon akarok maradni. Mert minden zöld volt, minden illatos volt, a Balaton zöldeskék volt, a Duna meg hatalmas. A házunk előtt a fa igen nagyra nőtt és árnyékban tartotta a bejáratot. 

A kis falumban mindenki kedvesen üdvözölt, jó volt látni az embereket. Jó volt látni hogy semmi sem változott....

De várjunk csak!!! Semmi sem változott?? 

De igen! Nagyon is sok minden változott, elsősorban én. Más szemmel néztem a dolgokra, hol tudatosan keresve a negatívat, hol öntudatlanul örülve a pozitív változásoknak,

Mert úgy voltam vele, hogy lássuk csak!, tényleg igaz amit mindenhonnan hallani, olvasni? Hogy Magyarország ilyenolyan szar, mindenki szomorú, senki nem kedves, meg a bürökrácia, és a közlekedés, hajajj!

Lisztferihegyről volt fuvarom, de csak Kőbányáig, ahol örömmel tapasztaltam, hogy a kiépítésbe/felújításba lift is került. A pénztáros néni nem volt se kedvetlen se kedves, pont olyan volt mint bármelyik pénztáros bárhol. Eladta a jegyet, válaszolt a kérdésre, Ennyi. Aztán onnan leérni a vonathoz, az már nem volt olyan kellemes, mert a mozgólépcső nem működött, Akkor gondoltam arra, hogy bezzeg Angliában!! nincs is mozgólépcső pl az én állomásomon.....de a dolgozók kézségesebbek és segítenek. Mindegy, a vonat új volt és kényelmes. 

Aztán néztem a tájat, és arra próbáltam gondolni, hogy Anglia szebb, aztán meg arra hogy Magyarország szebb, aztán meg arra hogy ez totális hülyeség. Ez is, az is szép, de Magyarország azért nekem szebb, mert..............érzelmi kötődések. Igen, itt születtem, itt nőttem fel, itt volt olyan sok minden és annyira kevés minden is egyben. Ez teljesen normális, hiszen nekem nem a tájjal van problémám. 

Az emberek meg, hát ilyenek és olyanok, de nem igaz hogy mindenki kedvetlen, vagy senki sem mosolyog. Nyilván nehéz felszabadultan boldognak lenni, ha nem tudod mit hoz a holnap. 

Az OTP-ben lepődtem meg elóször. Kaptam ugyanis egy kis pénzt vissza, de a levélben az volt, hogy 15 nap kell ahhoz, hogy kifizessék vagy hogy átutalják. Ezen persze mérgelődtem egy sort, mert milyen jó lett volna ha nem kellett volna pénzváltással vesződnöm, na de mindegy. Erre mit ad Isten, simán odaadták, mindenféle probléma nálkül. Aztán, hazafele utazva, a metrón ért a másik meglepetés, ugyanis valamilyen oknál fogva arra gondoltam, hogy a Határ úton kell a 200E-s buszra felszállnom, de nem, hanem a következőn. Na ugye én már leszálltam a metróról, ki is mentem majdnem az aluljáróból, aztán rájöttem hogy hibáztam, mehettem vissza. Nem volt még egy jegyem, mert nem kellett már, beálltam a sorba megint. Gondoltam megkérdezem az ellenőröket, hogy nem.e, lehetne-e....és lehetett! Megengedték!! 

Nyilván voltak és lesznek is olyan dolgok, amik felbosszantank, mert lehetne jobban is. És igen, tudom és látom hogy az emberek nem boldogok, nem mindegyik az.

De most először nehéz volt hazajönnöm otthonról. Most először éreztem, hogy maradnék. 

Nem, nem hazudok magamnak, neked sem, Nem a honvágy miatt. Nem azért, mert Magyarország jobb(an teljesít), nem a propagandaszövegek miatt. Tudom miért. Mert május volt, sütött a nap, tele volt a zsebem pénzzel, és egy hétig, na jó, kilenc napig azt csinálhattam, amit csak akartam. Azokkal, akikekkel akartam. Nem volt benne munka, nem volt benne megfelelés. Csak finom ételek, jóbarátok, család, termálfürdőzés, utazás.

Itt meg pont ez nincs. De van minden más. Munka, stressz, család és barátok hiánya.