Nem tagadom, és utaltam is rá, hogy a Határátkelő rendszeres olvasójaként az ott megjelenő posztok és kommentek belőlem is kiváltanak gondolatokat, érzéseket.

Ma szóba került a rasszizmus, az idegenellenesség is. Vajon van-e idegengyűlölet, vagy amit tapasztalunk az csak idegenellenesség? Vagy csak nehezen fogadjuk be mások eltérő kultúráját? És mi a természetes, az hogy mindenkit el kell fogadnunk úgy, ahogy, vagy lehetnek-e kétségeink másokkal szemben? És ha vannak, akkor már utáljuk is őket? Vagy ők utálnak minket? 

Én, aki Magyarországon nőttem fel, egy eldugott kis Fejér megyei településen, nem sok idegennel találkoztam életem kezdeti szakaszában. Persze mint minden magyar, én is szembesültem a cigánykérdéssel, de szerencsére/szerencsétlenségre a mi kis falunkban nem voltak cigányok, legalább is nem túl hosszú ideig. Azért voltak. Számomra problémamentesek voltak. Osztálytársaim is voltak. 

A szüleimtől soha, semmilyen negatív megjegyzést nem hallottam más nemzetíségűekkel kapcsolatban. Mégis, azt hiszem elmondhatom, hogy vannak előítéleteim. Vannak előítéleteim a cigányokkal szemben, a feketékkel szemben, a muszlimokkal szemben. És a legnagyobb paradoxon, hogy a férjem fekete. 

Mégis hogyan lehet ez? Olyan egyszerűen, hogy amikor az előítéletek megszületnek bennünk, akkor általánosságban gondolunk azokra az emberekre, nem egyénenként. Amint megismerjük valamelyiküket, már nem lesznek a tömeg része, és így már az általánosítás sem azonos velük. 

Amúgy, szerintem nem csak mi, fehérek vagyunk rasszisták. A másmilyen bőrszínűek ugyanúgy idegenkednek tőlünk, mint mi tőlük. 

De mi a valóság? Én most jelenleg Európában élek, ahol a fehérek vannak többségben, nem érnek megkülönböztetések, még akkor sem, ha nem a saját országomban lakom. Ugyanakkor, a férjem, aki fekete néha panaszkodik. Én ilyenkor azt mondom neki, hogy rosszul látja a dolgokat, és paranoid, és rasszista. Na erre Ő mindig azt válaszolja: Te nem tudhatod, Te fehér vagy. 

És ez igaz.