Nekem.

Ma van a bolog születésnapom, a harmincnyolcadik. Azért az már elég hosszú idő, hogy számot vessünk, ahhoz is, hogy méltón megünnepeljük.

Megünnepelnénk, ha egy helyen élnénk. Ha minden barátom és családtagom ugyanabban az országban élne. Az ilyen alkalmakkor a határátkelés nem olyan felemelő, kalandos, izgalmas és a többi. Ilyen alkalmakkor egy kicsit magányos, egy kicsit üres.

De azért ne essünk kétségbe (mondom magamnak)! Sajnos a mai világban, ha Magyarországon laknék, akkor is a facebook-kal kezdeném a reggelt. Mert ami ugye nem ott történik, az meg sem történik. Most is megnéztem, hogy elég felköszöntést kaptam-e már kora reggel, mint ahogy otthon is tettem volna. És ma is örültem és meglepődtem, csak mint évekkel ezelött. Ugyanakkor most a hívások kevesebbek, és sajnos a személyes találkozás esélye pedig egyenlő a nullával. Otthon biztosan lenne alkalom egy italra, egy bulira, egy beszélgetésre.

Oké, most mondhatod, hogy miért nem barátkoztál itt össze valakivel?? És akár igazad is lehet. Nem mondom, hogy nem ismerek senkit, de nagyon nehéz lenne azt mondanom, hogy bármelyik barátságom itt egyenértékű az otthon hagyottakkal. Nem is hiszem, hogy tudnék ugyanolyan mély barátságokat kialakítani. Vagy talán nem is akarok?? Talán nem. 

A barátságok nem alakulnak ki egy pillanat alatt, azokhoz idő kell, sok idő. Valaki, akivel jóban vagy, kedvelitek egymást és észre sem veszed, de barátok lesztek. Olyan dolgokat éltek meg együtt, amik örökké összekötnek, amiket csak ti ismertek. Ki ne hívta volna már a barátját könnyek között egy szakítás után?? És ki ne kapott volna már sms-t hajnalban az összetört szívű barátnőtől?? Valószínűleg mindenki, de azt, hogy "itt ülök a hídon-le ne ugorj", meg "romokban heverek" nem mindenki érti. Ez történelem.

Hogy is jutottam ide, a születésnaptól kezdve a határátlépésen át a barátnőkig??

Hosszú úton. Európán keresztül egészen Angliáig. 

Ez a blog ugye azért jött létre, mert már nem élek Magyarországon,

Vajon élnék-e újra Magyarországon?

Mindenfélét lehet olvasni és hallani kis hazánkról, általában semmi pozitívat, ezek nyilván abba az irányba befolyásolnak, hogy nem szeretnék. 

Még ha hiányoznak is dolgok. Még ha hiányoznak is emberek.

Aztán hazamentem. Egy hétre, na jó, kilenc napra. Májusban.

És utána úgy éreztem, hogy nem akarok visszajönni, haza jönni. Mert otthon akarok maradni. Mert minden zöld volt, minden illatos volt, a Balaton zöldeskék volt, a Duna meg hatalmas. A házunk előtt a fa igen nagyra nőtt és árnyékban tartotta a bejáratot. 

A kis falumban mindenki kedvesen üdvözölt, jó volt látni az embereket. Jó volt látni hogy semmi sem változott....

De várjunk csak!!! Semmi sem változott?? 

De igen! Nagyon is sok minden változott, elsősorban én. Más szemmel néztem a dolgokra, hol tudatosan keresve a negatívat, hol öntudatlanul örülve a pozitív változásoknak,

Mert úgy voltam vele, hogy lássuk csak!, tényleg igaz amit mindenhonnan hallani, olvasni? Hogy Magyarország ilyenolyan szar, mindenki szomorú, senki nem kedves, meg a bürökrácia, és a közlekedés, hajajj!

Lisztferihegyről volt fuvarom, de csak Kőbányáig, ahol örömmel tapasztaltam, hogy a kiépítésbe/felújításba lift is került. A pénztáros néni nem volt se kedvetlen se kedves, pont olyan volt mint bármelyik pénztáros bárhol. Eladta a jegyet, válaszolt a kérdésre, Ennyi. Aztán onnan leérni a vonathoz, az már nem volt olyan kellemes, mert a mozgólépcső nem működött, Akkor gondoltam arra, hogy bezzeg Angliában!! nincs is mozgólépcső pl az én állomásomon.....de a dolgozók kézségesebbek és segítenek. Mindegy, a vonat új volt és kényelmes. 

Aztán néztem a tájat, és arra próbáltam gondolni, hogy Anglia szebb, aztán meg arra hogy Magyarország szebb, aztán meg arra hogy ez totális hülyeség. Ez is, az is szép, de Magyarország azért nekem szebb, mert..............érzelmi kötődések. Igen, itt születtem, itt nőttem fel, itt volt olyan sok minden és annyira kevés minden is egyben. Ez teljesen normális, hiszen nekem nem a tájjal van problémám. 

Az emberek meg, hát ilyenek és olyanok, de nem igaz hogy mindenki kedvetlen, vagy senki sem mosolyog. Nyilván nehéz felszabadultan boldognak lenni, ha nem tudod mit hoz a holnap. 

Az OTP-ben lepődtem meg elóször. Kaptam ugyanis egy kis pénzt vissza, de a levélben az volt, hogy 15 nap kell ahhoz, hogy kifizessék vagy hogy átutalják. Ezen persze mérgelődtem egy sort, mert milyen jó lett volna ha nem kellett volna pénzváltással vesződnöm, na de mindegy. Erre mit ad Isten, simán odaadták, mindenféle probléma nálkül. Aztán, hazafele utazva, a metrón ért a másik meglepetés, ugyanis valamilyen oknál fogva arra gondoltam, hogy a Határ úton kell a 200E-s buszra felszállnom, de nem, hanem a következőn. Na ugye én már leszálltam a metróról, ki is mentem majdnem az aluljáróból, aztán rájöttem hogy hibáztam, mehettem vissza. Nem volt még egy jegyem, mert nem kellett már, beálltam a sorba megint. Gondoltam megkérdezem az ellenőröket, hogy nem.e, lehetne-e....és lehetett! Megengedték!! 

Nyilván voltak és lesznek is olyan dolgok, amik felbosszantank, mert lehetne jobban is. És igen, tudom és látom hogy az emberek nem boldogok, nem mindegyik az.

De most először nehéz volt hazajönnöm otthonról. Most először éreztem, hogy maradnék. 

Nem, nem hazudok magamnak, neked sem, Nem a honvágy miatt. Nem azért, mert Magyarország jobb(an teljesít), nem a propagandaszövegek miatt. Tudom miért. Mert május volt, sütött a nap, tele volt a zsebem pénzzel, és egy hétig, na jó, kilenc napig azt csinálhattam, amit csak akartam. Azokkal, akikekkel akartam. Nem volt benne munka, nem volt benne megfelelés. Csak finom ételek, jóbarátok, család, termálfürdőzés, utazás.

Itt meg pont ez nincs. De van minden más. Munka, stressz, család és barátok hiánya. 

Nem tagadom, és utaltam is rá, hogy a Határátkelő rendszeres olvasójaként az ott megjelenő posztok és kommentek belőlem is kiváltanak gondolatokat, érzéseket.

Ma szóba került a rasszizmus, az idegenellenesség is. Vajon van-e idegengyűlölet, vagy amit tapasztalunk az csak idegenellenesség? Vagy csak nehezen fogadjuk be mások eltérő kultúráját? És mi a természetes, az hogy mindenkit el kell fogadnunk úgy, ahogy, vagy lehetnek-e kétségeink másokkal szemben? És ha vannak, akkor már utáljuk is őket? Vagy ők utálnak minket? 

Én, aki Magyarországon nőttem fel, egy eldugott kis Fejér megyei településen, nem sok idegennel találkoztam életem kezdeti szakaszában. Persze mint minden magyar, én is szembesültem a cigánykérdéssel, de szerencsére/szerencsétlenségre a mi kis falunkban nem voltak cigányok, legalább is nem túl hosszú ideig. Azért voltak. Számomra problémamentesek voltak. Osztálytársaim is voltak. 

A szüleimtől soha, semmilyen negatív megjegyzést nem hallottam más nemzetíségűekkel kapcsolatban. Mégis, azt hiszem elmondhatom, hogy vannak előítéleteim. Vannak előítéleteim a cigányokkal szemben, a feketékkel szemben, a muszlimokkal szemben. És a legnagyobb paradoxon, hogy a férjem fekete. 

Mégis hogyan lehet ez? Olyan egyszerűen, hogy amikor az előítéletek megszületnek bennünk, akkor általánosságban gondolunk azokra az emberekre, nem egyénenként. Amint megismerjük valamelyiküket, már nem lesznek a tömeg része, és így már az általánosítás sem azonos velük. 

Amúgy, szerintem nem csak mi, fehérek vagyunk rasszisták. A másmilyen bőrszínűek ugyanúgy idegenkednek tőlünk, mint mi tőlük. 

De mi a valóság? Én most jelenleg Európában élek, ahol a fehérek vannak többségben, nem érnek megkülönböztetések, még akkor sem, ha nem a saját országomban lakom. Ugyanakkor, a férjem, aki fekete néha panaszkodik. Én ilyenkor azt mondom neki, hogy rosszul látja a dolgokat, és paranoid, és rasszista. Na erre Ő mindig azt válaszolja: Te nem tudhatod, Te fehér vagy. 

És ez igaz. 

Mit jelent nekem Magyarország? Hogyan viszonyulok az országhoz, és az ország hogyan viszonyul hozzám?

Egyszerű kérdések, komplikált válaszok...

Én magyar vagyok. Bárhol élek, bárhová megyek majd, magyar leszek. Az az oszág fogadta be, vagy telepítette le máshonnan érkezett őseimet, az az ország adott nekik otthont, lehetőséget. Az az oszág. Csak egy olyan ország van számomra, ahol felnőttem, ahol éltem 35 évet, ahol megtanultam rengeteg mindent, ahol nem tanultam meg rengeteg mindent, ahol voltam boldog, szomorú, elégedett és csalódott. 

Hogy mit jelent tehát Magyarország? 

A fiatalságomat, a gyerekkoromat, a Balatont, a Dunát, Győrt, Székesfehérvárt, Debrecent és Budapestet.

A nyári estéket, a szabad levegőt, a csavargásokat, a bandázásokat a többi gyerekkel az utcán, a balaton parti bulikat, a szalonnasütéseket, a biciklizéseket a közeli erdőbe (szigorúan kemping biciklivel, nekem kék volt), a bográcsozásokat, a kirándulásokat, a szüretet, a dédi kalácsát, a gombaszedést, a tanító nénit, az olvasást, a kisdobosságot, a tanító bácsit, az úttörőséget, a táborokat, a középiskolát, a könyvtákarat, a könyveket, szerelmeket és szakításokat, életre szóló barátokat, kocsmákat és éttermeket, bulikat, csodás belvárosokat, kalandokat, családot, értékeket, értékrendet.

Szegénységet, kilátástalanságot, fusztráltságot, nagyon hosszú vonatutakat, nyaralásmentes éveket, lerobbant épületeket, élni egy olyan helyen, ahol nincs/nem volt normális tömegközlekedés, a lehetőség elvesztését hogy fiatalon megismerhessem a világot, állandó készültséget mert nem lehet tudni mit hoz a holnap, félelmet, pánikot, rossz buszokat, omladozó falú gyönyörű házakat, kutyaszart az utcán, szemetet, szomorú vagy inkább kiábrándult embereket, visszafejlődést, politikát, amit nem akarok és soha nem akartam.

Mint mindennek Magyarországnak, és az én érzéseimnek Magyarország iránt is két oldala van. Szeretem, mert rengeteg emléket adott, de nem szeretem, mert nem mutat jövőt. 

Viszont nem fogom és nem is tudom elfelejteni, megtagadni sem. 

Magyar vagyok, miért is tenném???

Valaki egyszer említette, hogy olyan elhagyni az országot, ahol születtél, mint elválni a feleségedtől/férjedtől, akit aztán soha nem akar már látni, mert újraházasodott. 

Ez igaz is meg nem is, egyrészt az első házasságom (nekem nem volt még, de legyen hosszú kapcsolat) nem tartott olyan sokáig, mint a kapcsolatom az országgal, másodszor nem minden szakítás szörnyű vagy fájdalmas. Nekem is voltak szakításaim, volt akivel soha nem szeretnék találkozni, van aki még mindig a barátom. De akivel nem is akarok találkozni, az is az életem része volt egy darabig, valami miatt találoztunk, 

Hogy hova születünk, az is része az életünknek. Semmi sem véletlen, és bizony sokszor gondoltam arra, ha mondjuk Németországba születtem volna jobb lett volna, de milyen jó hogy nem Jemenben láttam meg a napvilágot.  

Kiegészítésképpen az előző bejegyzéshez.

Mindig arról beszélünk, hogy hol szeretnénk élni, és az a hely az otthonom-e, vagy a hazám-e, vagy mi. Mert ugye ott szeretünk élni, úgy érzzük hogy oda tartozunk. Most, amikor még fiatalok vagyunk. Vagy ha majd megöregszünk, akkor melegebb helyre költözünk, vagy maradunk, vagy....

De hol szeretnénk meghalni? Nem is közvetlenül meghalni, de hol szeretnénk lenni a halálunk után? Vajon ezen elgondolkodott-e azok közül valaki is, aki teljes mellszélességgel hirdeti, hogy neki Magyarország semmi? 

Mi sokat beszéltünk már erről a férjemmel. Ő már elhatározta, hogy köt egy olyan biztzosítást, ami halála után vissza(vagy haza??)szállítja Kamenrunba. Mert az drága, és Ő ott akar lenni. És nekem meg kell ígérem (nem mintha bármi esélye is lenne, hogy túlélem, lévén öt évvel fiatalabb), hogy ott lesz eltemetve. Persze én meg csak mondom neki röhögve, hogy neeem,mert mi majd egy helyen leszünk, és én nem megyek Kamerunkba, meg különben is, mit számít?? Hiszen akkor már nem élünk, és nem fogjuk tudni, hogy hol alszunk örök álmot.

Vagy álljon csak meg a menet! Mégiscsak számít, hiszen ÉN nem akarok Kamerunba menni "meghalva", de itt sem szeretnék egy random temetőbe rothadni, még akkor sem, ha lesz gyerekem, és a gyerek majd itt fog élni. Mondjuk ha esetleg Franciaországban fogunk lakni, akkor meggondolom. Vagy ha nagyon messze, akkor meg nem variálok.

De egyelőre, innen jobban preferálnám, ha haza mehetnék meghalni, "meghalva". Még akkor is, ha az anyukám és az apukám már nem fog akkor élni, még akkor is, ha a testvéreim esetleg szintén elköltöznek máshova. De miért?? Talán mert az az a hely, ahol születtem, ahol felnőttem. Annak a temetőnek minden zugát ismerem, a nárciszokat, amik tavasszal sárgán borítják el a domboldalt, az orgonabokrokat, a régi sírokat, a bukszusbokrokat. A déddédmamám és papám sírját, a dédiékét, a nagyszüleimét..még akkor is, ha évek óta nem is voltam ott. 

Most úgy érzem, ez lenne a helyes. Velük aludni. Otthon aludni. 

Akkor kezdjük.

Régebben is írtam naplót/blogot, de aztán szépen lassan letettem eme nagyon jó szokásomról. Most érzem azt, hogy újra megpróbálnám.

Az inspirációt az életemből, életünkből, és néha a Határátkelő blogjáról veszem. 

Két éve volt februárban, hogy ebbe az új országba érkeztem. A leggyakoribb kérdések barátoktól, ismerősöktől, és szintén sokat boncolt kérdés a HÁ bolgon ezek:

Megérte?

Nincs honvágyad/nem hiányzik a hazád?

Most akkor hol van az otthonod?

Úgy gonndolom, nem tudom megfogalmazni azt, hogy "a haza". Tőlem nem vették el a hazámat, senki sem üldözött el sehonnan senki és semmi. Azt, hogy elmentem egy másik országba, az az én választásom volt. Tehát a hazám, az Magyarország. Mindig az marad. 

De hogyan hiányozhat a haza? Ez olyan, mint....tudod, amiko felnősz, elköltözöl. Már nem laksz együtt az édesanyáddal. Hiányzik? Hmmmm....hát nem annyira, hogy öszinte legyek. Nem kell vele laknom, ahhoz, hogy szerethessem, hogy hozzá tartozónak érezzem magam. Valahogy ilyen ez Magyarországgal is. 

Nincs honvágyam, De egy csomó minden hiányzik. Nagy termálfürdő-rajongó vagyok, ezért ez nagyon hiányzik. Hiányzik Győr, ami szerintem az egyik legszebb város, hiányzik a Duna-Rába-Rábca part, hiányoznak a kis utcák, a belváros. Hiányzik Székesfehérvár. A barátnőm boltja, az uszoda a péntek esténkénti szaunával, a pályaudvarral szembeni park. Hiányzik Budapest. Az ilyen-olyan utcáival, a csodás tereivel, a Margitszigettel, fürdőivel. Hiányzik a vidék. Hiányzik a szilva, amit hazafele menet leszedhettünk a szomszéd néni fájáról, hiányzik a dédim szőlőse, a hegy, ami domb, de a tetjéről ellátsz a Tihanyig ha szép az idő. 

Hiányzik a magyar nyelv. A szép, magyar nyelv. 

Legjobban a barátok hiányoznak. Nevetések, sírások. Bulik. És a komoly dolgok. Hogy sms-t kapsz reggel hatkor, és húsvét vasárnap is fogadják a hívásod. Hiányzik, hogy félszavakból is megértsék, mire gondolok.

Ha ez a haza, akkor hiányzik. Ha ez a honvágy, akkor honvágyam van. 

Mindez persze nem akadályoz meg abban, hogy normálisan éljek itt,hogy próbálgassam magam, hogy ne rohanjak haza minden szabadságkor. Hogy úgy éljek, mint a gyerek, aki kirepült a szülői házból.

Namost az otthon.

Itthon otthon vagyok, és otthon itthon vagyok. Nekem addig lesz otthonom Magyarországon, amíg a szüleim élnek. Remélem nagyon sokáig. 

De ez itt, ez az én otthonom. Nem csak itt lakok. Úgy alakítottuk ki, hogy otthon legyen. Hogy jól érezzük magunkat itt. Mert ez kell.

Megérte???

Ezen még (két év után is) el kell gondolkoznom.